Egy csodagyerek nedves álmai

A kanadai Xavier Dolant nyugodtan nevezhetjük csodagyereknek, hiszen 21 éves és két éven belül a második filmje kerül bemutatásra a cannes-i filmfesztiválon. A J'ai tué ma mere-t (Megöltem az anyámat) agyondíjazták itt és a világ számos más filmszemléjén is, ezért nem meglepő, hogy a Les amours imaginaires szinte automatikusan bekerült idén az Un Certain Regard versenyszekcióba. Szép sikertörténet, de második filmje láttán leginkább annyi tűnik biztosnak, hogy Dolan egy iszonyatosan tehetséges, briliáns vizuális érzékkel megáldott srác, akinek még vagy 10 évre biztos szüksége lesz, hogy művészileg kimaszturbálja magából a homoerotikkus ...

Öngyi skacok

A cannes-i versenyprogram fajsúlyos drámái közepette néha jól esik egy-egy bűnös élvezetnek ígérkező horror, aminek általában az éjféli vetítések blokkja ad otthon. Meglepő volt a programot böngészve, hogy Hideo Nakata, a Ringu-parafilmek és a Dark Water japán rendezője újdonsága viszont nem itt, hanem az Un Certain Regard versenyszekcióban szerepel. A Chatroom angol produkcióban készült közepesen ismert (Hannah Murray a Skins tévésorozatban, Aaron Johnson a Kick Ass és a Nowhere Boy című filmekben, Matthew Beard pedig az Egy lányról egyik aprócska szerepében tűnt fel) brit tinikkel, de a stílus sokban emlékeztet Nakata horror-vízióóira. ...

A gyilkos gumiabroncs ámokfutása

Hatalmas várakozás előzte meg a Rubber című film cannes-i bemutatóját, amiről elöljáróban annyit tudtunk, hogy a francia technozseni Mr. Oizo (polgári nevén Quentin Dupieux) rendezte, és főhőse egy telekinetikus képességekkel rendelkező autógumi (igen, konkrétan egy gumiabroncs), aki egy csomó embernek felrobbantja a fejét. A kezdés előtt háromnegyed órával érkeztünk a vetítésre, de már így is akkora sor állt a terem előtt, hogy csak maximális pofátlansággal tudtunk bejutni. A sor elejére való befurakodásnak az a bevált módja, hogy csak akkor szabad beoldalogni, amikor már elkezdik beengedni az embereket, mert ha valaki már háromneggyed ...

Hülyére vettek minket Cannes-ban - filmkritika

A cannes-i filmfesztivál versenyprogramját sokszor kritizálják azért, mert bizonyos rendezőknek bérelt helyük van a programban, és ha valakit például Ken Loachnak vagy Gus Van Santnek hívnak, akkor gyakorlatilag automatikusan indul az Arany Pálmáért, bármilyen gyengén is sikerült a filmje. A morgás emiatt talán még sose volt olyan jogos, mint idén: Cannes kedvencei közül kettő, Kitano Takeshi és Abbas Kiarostami két egymást követő napon borzolta a kedélyeket botrányosan gyenge versenyfilmjével. Jelenet az Outrage című filmből Kitano Outrage című jakuzafilmje nem is annyira rossz, mint felesleges. Cselekménye gyakorllatilag ...

Így mutatkozott be Cannes-ban Pál Adrienn (videó)

Jancsó Miklósba botlottunk Cannes-ban

Kedden koradélután kajálni indultunk a tengerpartra, amikor összefutottunk a magyar filmforgalmazás legélesebb elméjével, Bognár Péterrel, aki tőle szokatlan megindultsággal magyarázott a Biutiful-ról, amit pont előtte látott. Miközben beszélgettünk az egyik cannes-i mellékutca járdáján egy egész csapat magyar filmes haladt el mellettünk. Odaköszöntünk Mundruczó Kornélnak és Petrányi Viktóriának, és hallgattuk még egy kicsit a Javier Bardemről ódákat zengő Bognárt, majd haladtunk tovább. A sarkon utolértük a csapatot, és akkor vettük észre, hogy Jancsó Miklós is velük van. Megálltak, hogy csináljanak magukról egy fotót, Pataki Ági kkezelte ...

Egy évvel közelebb a sírhoz

Amikor Mike Leigh tavalyelőtt a Hajrá boldogság!-gal versenyzett a Berlinalén, kicsit olyan hatást keltett, mintha a paraolimpián indult volna egy nem fogyatékos versenyző is. Nem gondoltam volna, hogy valaha hasonló benyomásom lesz Cannes-ban is, de az idei verseny annyira gyengének bizonyul, hogy eddig Mike Leigh Another Year-jén kívül egy film sem volt, ami szerintem szóba jöhet Arany Pálma-ügyileg - ráadásul most már lecsengőben van a fesztivál. Ruth Sheen és Jim Broadbent az Another Year című filmben Ahogy Leigh filmjei általában, az Another Year is fog néhány egymáshoz közelálló embert, olyan közel megy hozzájuk, hogy minden aapró ...

Buja történelemóra

A lassan négy évtizedes karrierre visszatekintő Bertrand Tavernier egy gyenge hollywoodi kitérő, az In The Electric Mist után visszatért hazájába és mutatós fiatal színészekkel szemlélteti, hogy milyennek is kell lennie egy tisztességes történelmi drámának. A La princesse de Montpensier a tizenhatodik századi hugenotta-csatározások idején játszódik, de nem fárasztja a nézőt adatokkal, évszámokkal vagy családfákkal. Tavernier vagy evidensnek veszi, hogy a néző ismeri a történelmi hátteret, vagy nem tartja fontosnak, de jobb is így, hiszen a történelem iránt erősen érdeklődöknek ajándék minden egyes apró részlet a kor ismert figuráiróól, ...

Az ügynök is ember

Az utóbbi pár évben már nagyjából lemondtunk Doug Limanről, akinek a pályája egy ideig ígéretesen alakult (Bárbarátok, Nyomás!, A Bourne-rejtély), de aztán sajnos a Mr. és Mrs. Smith és a Hipervándor irányába tért ki. A cannes-i versenyprogramban bemutatott Fair Game című új filmje ugyan nem több egy jól sikerült thrillernél, de az idei felhozatal mellett és Limantől egy jól sikerült thrillernek már nagyon örülünk. Naomi Watts a cannes-i sajtótájékoztató előtt A film egy megtörtént, közelmúltbeli esetet dolgoz fel: a CIA-ügynök Valerie Plame (Naomi Watts) 2003-as leleplezését az amerikai sajtóban, amire bosszúból került sor, miután ...

Javier Bardem vállára veszi a világ baját

A Bábel után újra Cannes-ban versenyez a mexikói Alejandro González Inárritu, de a Biutiful nem a szociálisan érzékeny rendező, hanem briliáns főszereplője, Javier Bardem miatt érdemes figyelmünkre.