A félrelépés elsősorban nem erkölcsi kérdés

Lassan csodaszámba megy, ha valaki elmúlt negyven, és még mindig az első házasságában él. Pedig az igazi csoda nem az, ha két ember húsz-harminc év együttélés után sem válik el, hanem az, ha ennyi idő után még mindig örömüket lelik egymásban. Lehetséges-e hosszú időn át ugyanarra az emberre vágyni? Lehetséges-e egyáltalán olyasvalakire vágyni, aki már a miénk? Vagy más megfogalmazásban: működőképes-e a monogámia egy olyan társadalomban, amely az erotikus boldogságot az egyén elidegeníthetetlen jogának tartja?